Milyen is egy méhpiac?

A helyszín Veenendaal, Hollandia. Az évszám 1965. Híradó részlet az évente rendezett méhpiacról, érdekes képekkel szolgál a korabeli Európa meglehetősen fejlett apikultúrájáról.

Íme a videó.

Végül egy jó kép a méhészpipával ellátott arcvédőről:

Forrás: facebook

Méhészkedés hajdan és ma (folyt.)

Összeollóztam cikkekből, könyvekből, innen-onnan, hogy honnan fejlődött idáig a méhészkedés.
Ennél sokkal részletesebb és magasabb színvonalú ismertetéseket a Méhészet szaklapban 1996-1997 évfolyamokban Ruff János zseniális cikksorozatában olvashat az érdeklődő.
Dr. Halmágyi Levente remek írásaiból is szemezgettem ugyanazon szaklap 1995. illetve 2008. évi számaiban.
Szándékom szerint írásom inkább tekinthető kedvcsinálónak, ajánlónak a szakirodalom olvasásához, mint önálló értékkel bíró alkotásnak.         
Törzsi társadalmakban alakulhatott ki, hogy az ügyesebbek, bátrabbak mézvadászatra adták a fejüket. Egyes afrikai törzseknél ma is nagy szerencse, ha valaki méhcsaládot talál, ha kettőt, az még nagyobb szerencse, de ha hármat, az már boszorkányságnak számít, és az illető büntetésre számíthat.
A Kárpát-Medencében is jó megélhetést biztosított a mézvadászat akkoriban, amikor a méz volt az egyetlen édesítőszer. Legbiztosabb módszernek bizonyult, ha az erdőben járva vízlelő helyen méheket fogtak be, majd egyenként elengedve és követve őket, megtalálták az inkriminált odút. Sokszor nehéz munkát jelentett elfűrészelni a fatörzset a dühös méhek gyűrűjében, de ha sikerült a művelet, akkor otthon át lehetett költöztetni a méhcsaládot, és a mézre is, a viaszra is bizton akadt vevő. Megtartani a méheket azonban már sokkal nehezebb volt - a rajzás állandó problémát jelentett (és jelent mai napig is) a méhészeknek. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az ókortól a közelmúltig nem sokat változott a méhtartás technológiája. Móra Ferenc remekművében megemlíti, hogy bizony a méhes félreeső elhelyezését kihasználva jókat lehetett horpasztani méhészkedés ürügyén. És valljuk be, a sok fontoskodás és babonaság ellenére a gazda átengedte a munkát a méheknek, a rajok befogása és a mézelvétel, préselés kivételével.

forrás: Méhészet 2007/4, Bross Péter felvétele

Egy kis méhészeti eszközbemutatót is szeretnék tartani:
A kas szalmából, gyékényből, vagy vesszőből font könnyű kerek vagy hatszögű méhlakás, a családok szabadon építkeznek a belsejében, már korábban is írtam róla.
A tőke vagy törzsök mesterséges odú, erdős vidékeken volt gyakori, ajtaja is van, hogy a mester hozzáférhessen az édes teherhez. Oroszország, Litvánia, Lengyelország méhészmúzeumaiban robusztus, faragott szobrok "működnek" napjainkig.
A bödön kerek, hordószerű készítmény, formavilága szőlőtermő vidékek méhészeinek szárnyaló fantáziájára jellemző.
A köpű deszkából készült, jóval könnyebb alkotmány, már-már kaptárszerű formával, de ebben is szabadon építhette lépjeit a méhcsalád. Vízszintesen elhelyezett lécekkel próbáltak merevítést adni a lépeknek, s egyben valamiféle áttekinthetőséget biztosítani az emberi szem számára. Készültek bővíthető, szétszedhető kivitelben is, ami komoly szakértelmet feltételez. Messze a legjobb minőségű mézet lehetett kinyerni belőle az összes többi természetes méhlakás közül, hiszen különválasztható volt benne a méztől a virágpor és a fiasítás (rakodókaptár!). Hátránya, hogy anyaga igen drága volt a kashoz, vagy tönkhöz viszonyítva.
Megemlíteném még a méhészpipát is, amellyel nemcsak szívni, de fújni is lehetett a dohányfüstöt. Ez volt a mai méhészfüstölők őse. A mester a méhekre fújhatta vele a füstöt, megzabolázva őket, közben a mindkét kezét szabadon használhatta.

Méhészkedés hajdan és ma

Március elején volt Kázmér napja, amikor a néphagyomány szerint a méhészek kiengedik a méheket a kasból. Hogy is van (volt) ez? Az ősidők óta használatos szalmából vagy gyékényből készült könnyű alkalmatosságot szeretik a méhek - ösztönös a vonzódásuk a fához, a szalmához és a gyékényhez: mai napig is széles körben elterjedt a "gyékény párna" alkalmazása a kaptáron belüli légtér téli szűkítése céljából.
De lássuk csak, mi is lehetett a kasos technológia lényege? Erre valamikor tizenöt éve jöttem rá, amikor megvettem az első konténerem. A konténerben történt, hogy a szezonban akác pörgetés és új legelőre vándorlás után, egy újbóli pörgetés alkalmával fedeztem fel, hogy egyik családot előzőleg elfelejtettem kipörgetni, és erre ráadásul még a selyemkóró mézet is ráhordták. Így a kép ami fogadott, egy faltól falig mézzel berakott kaptár volt, méhecskével pedig nem találkoztam benne. Az történt, hogy szegények a bőséges nektár forrásnak köszönhetően "kockára" meghordták a lépeket, kiszorítva ezzel az anyát (nem tudott hova petézni), így villámgyorsan elnéptelenedett a család (ne áruljunk zsákbamacskát: a dolgozók kint pusztulnak el, egyszerűen elkopik, elrojtosodik a szárnyuk a sok használattól, így röpképtelenné válva áldozatul esnek a hangyáknak, madaraknak, darazsaknak). A maradékuk bekéredzkedett szomszéd családokhoz, ahol fiasítást és anyát szimatoltak, így teljesen méhmentes maradt a kaptár. Ez a baki "gyalog" kaptár esetén nemigen fordul elő, mivel a kézi mozgatás során hamar kiderül a 30- 35 kg plusz súly.
Hajdan a méhkasból nem lehetett rombolás nélkül egyszerű lépcserével elvenni a mézet, így vagy megvárták míg megtelik mézzel, vagy egyszerűen átröptették a méheket, új méhkast  rakva a teli helyére. Kis szerencsével mézszüret közben megtalálták az anyát, és besétáltatták az új lakás kijáróján. A dolgozók a régi, megszokott helyükre repültek vissza, birtokba véve az új méhkast. A mézes lépeket azután rostán átpréselve külön választották a mézet a viasztól. Télire, Isten tudja miért, talán, hogy a téli napsütés ne csalogassa ki őket, betapasztották sárral a röpnyílásokat, és egy bizonyos tavaszi napon "kiengedték" a méheket. Talán a gondoskodás gesztusa volt, de mindig is elég sok misztikum fűződött ezekhez az öntörvényű, tiszteletet parancsoló kis állatokhoz.
 

Méhkas - már csak dekoráció