Nagyvárosi méhészkedés

Néhány évvel ezelőtt a Méhészetben olvastam egy cikket a párizsi Operaház tetején tartott méhcsaládokról, és meglepett, hogy milyen jó mézhozamot érnek el évről évre. Azóta több videóra is rábukkantam Tokyo, vagy New York, vagy akár Hong Kong lapostetőinek lakóiról. Most, végignézve ezeket, az jutott eszembe, amit egyszer régen egy barátom mondott a zöldövezeten átvágó belvárosi gyalogösvényre mutatva: Az emberek visszavágynak a természetbe.
Az átlag városlakó vajmi keveset sejt a méhek életmódjáról, de már terjed a tetőkertészet mellett a tetőméhészkedés is. A japán méhésztanfolyamok és a Piccadilly méhei, vagy a négycsillagos szálloda tetején elhelyezett kaptárak, "saját célra" hasznosított méztermése, mind egyirányba mutatnak, nem szólva az angol királynő 35 kaptáras állományáról.
De vizsgáljuk csak meg közelebbről ezt a "magasszintű" együttélést. A nagyvárosok mikroklímája nagyon kedvező a méhek számára, és a növényvilág változatossága, a rovarirtók nélküli környezet ideális életteret kínál a szorgalmas gyűjtögetőknek. Egy lapostető jó kilátással, biztosíték a kora reggeli napsütésre és a csúcsforgalom elkerülésével kínál megközelítési lehetőséget a parkok fáihoz, vagy az erkélyek, hátsókertek virágaihoz.
Kimutatták, hogy a nagyvárosi méhek tovább élnek, mint vidéki társaik, kíméletesebb és vegyszermentes életmódjuknak köszönhetően.

forrás: http://www.youtube.com/watch?v=l0d4tyz2780&NR=1

És végül az emberek, akik gondozzák a méhcsaládokat, tetőre másznak, nagycsavarhúzóval kaptárt bontanak, óvatosan, tisztelettel bánnak a méhekkel. Ezen a ponton a nyugati és a keleti embertípus mentalitása közel kerül egymáshoz. A 3rd Avenue és Ginza lelkes, elhivatott emberek segítségével pillanthat bele a  "a mézkészítés művészetébe".
A személyes kedvencem mégiscsak a Hong Kong-i srác a brit akcentussal.