Hazajött végre a méhállomány, és ezt sokan, nagyon sokan várták. A gyurgyalagokra gondolok, akik, mint a latin és angol nevük (bee-eater) is mutatja, "többnyire kisebb-nagyobb szitakötőkkel, lepkékkel és sáskákkal" táplálkoznak. Kedvenceink hajnalban és szürkületkor látogatnak rendszeresen, és guszta kis köpeteket hagynak maguk után a kaptárak tetején, tele megemésztetlen méh-alkatrészekkel. Remekül manővereznek, a levegőben kapják el a teherrel hazatérő méhecskéket, és letelepülve hosszú, ívelt csőrükkel megropogtatják, mielőtt lenyelik őket. Esős időben idetelepszenek a konténer lábára, kerítésre, faágakra, és éktelen zajjal várják a kirepülő méhecskéket. Vágott már közéjük héja a szemem láttára, de nem sokáig tartott az ijedelmük, az éhség másnap visszahozta a közel százfős társaságot. Egy homokfalban fészkelnek alig puskalövésnyire (hogy miért pont ez a kifejezés ugrott be?); az idén május elején a méheket egy-két nappal az érkezésük előtt elszállítottam, így maradt nekik a sáskák és szitakötők (ja, és a lepkék) tömege napi kétszer. Félreértés ne essék, e sorok írójának nincs baja a madarakkal, volt már a kezében őszapótól pusztai sasig mindenféle madár, és jelenleg is eltartunk fecskéket és seregélyeket.
Méhésztársaimmal gyakran szóba kerül a fokozottan védett hadsereg, és mindenféle mulatságos védekezési módszer vetődik fel, a ruhaszárító zsinórra kötözött fóliacsíkoktól a műsasig (?).
Az igazság azonban az, hogy nekünk méhészeknek el kell tűrnünk kis hazánk nagy méhsűrűségének (10 méhcsalád/négyzet km) falánk vámszedőit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése