Kedves ellenségünk: a selyemkóró

A selyemkóró az alföld homokján nő és virágzik, közvetlenül az akácot követően. Nekünk "sivatagi" méhészeknek és méheinknek a hónap legfőbb nektárforrását jelenti. Bár igazi túlélő, és a legnagyobb kánikulában is vígan mézel, mégis ambivalens érzésekkel telepítjük le kaptárainkat a "vaddohány" tenger kellős közepébe. No itt nem arra gondolok, hogy a lelkiismeret bántana azért, mert csupa tájidegen, nem őshonos, sőt invazív növényfajt preferálunk (pl. akác, selyemfű, szolidágó stb), inkább amiatt aggódom, hogy mivel az akácéhoz hasonlóan pollenszegény a virágja, így ha az ökörfarkkóró, vagy egyéb gyomok aszály okán nem tudnak virágport biztosítani, könnyen kritikus fehérjehiány állhat elő a kaptárban. Méhészberkekben arról is ismert a selyemkóró, hogy a virágján elhelyezkedő kis kampóival fogságba ejti a méhecskét, és sokan valamelyik hátsó lábuk nélkül térnek vissza a családhoz. Magam is láttam már selyemfű virágon tehetetlenül vergődő méhecskét a virágzás első napjaiban, de hogy a kis horgok puhulnak-e meg, vagy a méhek tanulják meg a szabadulás trükkjét idővel, nem tudom biztosan.

Nemzeti parkos ismerőseim, akik naphosszat bőszen kenegetik az "ellenség" leveleit gyomirtóval, az általuk kidolgozott eszköz segítségével, ugyanilyen, vagy tán nagyobb lelkesedéssel nyalogatják az igazán egyedülállóan zamatos mézét. Bizony, ez a méz is megérdemel néhány szót, igazi hungarikum. Erős, fűszeres ízével, illatával megosztja a közönséget, de aki ráérez az ízére, az rajongójává válik.