A méhcsalád titkos élete (folyt.)

Nem vagyok hajlandó tudomásul venni az uralkodó időjárást, és csakazértis a méhcsalád tavaszi életéről fogok írni. Punktum.
Előzőleg a népesség összetételéről írtam, most egy kis méhbiológiával kezdeném, hogy érthető legyen az utána következő rész is.
Koncentráljunk most az anyagcserére. A méh, ha folyékony anyagot szívogat, azt a garatból a nyelőcsövön át a mézhólyagba pumpálja. Itt akár a saját testtömegének megfelelő mennyiséget is tárolni tud. A mézhólyag és a gyomor között található a mézhólyag szelepe, és ez, mint minden valamire való szelep, csak egy irányba engedi a táplálékot. Így a méhecske a mézhólyagban szállítani tudja a nektárt, és képes annak tartalmát felöklendezni anélkül, hogy a nektár a gyomor tartalmával érintkezne. Itt megjegyezném, hogy szállítás közben úgy fogyasztja a nektárt, mint motor az üzemanyagot (amiből következik, hogy van az a távolság, ahonnan  már nem gazdaságos hordani).

forrás: Armin Spürin "A mézelő méh" c. könyve (kiadó: Ulmer Verlag)

Tehát, ha eljön a jó idő, (és remélem hamarosan) a fiasítás felülete gyarapodni kezd, a méhek egyre nagyobb teret képesek befűteni a kaptárban, és bár szépen hordják a friss nektárt, még szükség van a lépben tárolt tavalyi mézre is. Vizet is hordanak, elsősorban a pempő készítéséhez, de a felnőtt dolgozók is szomjaznak, ha azt észlelik, hogy a mézhólyagjukban túl sűrű az anyag, túl magas koncentrációjú a cukoroldat. Igen ám, de a bent serénykedő méhecske nem gyűjtő méh, így a beérkező vízgyűjtő társait fogja megkeresni, és tőlük kér. Másik oldalról közelítve ez úgy néz ki, hogy a gyűjtő méhet már a kaptár röpnyílásánál őrködő társai megállítják, és ha nem tudja őket "megkínálni", akkor nem mehet be (hiszen aki üres mézhólyaggal érkezik, az biztosan vinni akar valamit). De visszatérve a vízhordókra (ők nem is hordanak mást, hiszen a nektárhordás elsődleges fontosságú, nem függhet a vízszükséglettől), honnan tudják, hogy van-e szükség vízre a kaptárban, vagy már elegendő a friss, magas víztartalmú nektár? A válasz, hogy minél nagyobb szükség van a vízre, annál többen rohamozzák meg a beérkezőket, szívókájukat nyújtva feléjük. Ha nincs szükség vízre, a méhecske hosszú percekig is kínálgathatja "portékáját", és lehet, hogy nem is röpül már újra az itatóhoz. Persze én még nem láttam soha, hogy kiszaladt volna egyikük is a kaptár elé köpni a vizet. Tehát a rendszer - a visszacsatolásoknak köszönhetően - működik.