Méhészkedés hajdan és ma (folyt.)

Összeollóztam cikkekből, könyvekből, innen-onnan, hogy honnan fejlődött idáig a méhészkedés.
Ennél sokkal részletesebb és magasabb színvonalú ismertetéseket a Méhészet szaklapban 1996-1997 évfolyamokban Ruff János zseniális cikksorozatában olvashat az érdeklődő.
Dr. Halmágyi Levente remek írásaiból is szemezgettem ugyanazon szaklap 1995. illetve 2008. évi számaiban.
Szándékom szerint írásom inkább tekinthető kedvcsinálónak, ajánlónak a szakirodalom olvasásához, mint önálló értékkel bíró alkotásnak.         
Törzsi társadalmakban alakulhatott ki, hogy az ügyesebbek, bátrabbak mézvadászatra adták a fejüket. Egyes afrikai törzseknél ma is nagy szerencse, ha valaki méhcsaládot talál, ha kettőt, az még nagyobb szerencse, de ha hármat, az már boszorkányságnak számít, és az illető büntetésre számíthat.
A Kárpát-Medencében is jó megélhetést biztosított a mézvadászat akkoriban, amikor a méz volt az egyetlen édesítőszer. Legbiztosabb módszernek bizonyult, ha az erdőben járva vízlelő helyen méheket fogtak be, majd egyenként elengedve és követve őket, megtalálták az inkriminált odút. Sokszor nehéz munkát jelentett elfűrészelni a fatörzset a dühös méhek gyűrűjében, de ha sikerült a művelet, akkor otthon át lehetett költöztetni a méhcsaládot, és a mézre is, a viaszra is bizton akadt vevő. Megtartani a méheket azonban már sokkal nehezebb volt - a rajzás állandó problémát jelentett (és jelent mai napig is) a méhészeknek. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az ókortól a közelmúltig nem sokat változott a méhtartás technológiája. Móra Ferenc remekművében megemlíti, hogy bizony a méhes félreeső elhelyezését kihasználva jókat lehetett horpasztani méhészkedés ürügyén. És valljuk be, a sok fontoskodás és babonaság ellenére a gazda átengedte a munkát a méheknek, a rajok befogása és a mézelvétel, préselés kivételével.

forrás: Méhészet 2007/4, Bross Péter felvétele

Egy kis méhészeti eszközbemutatót is szeretnék tartani:
A kas szalmából, gyékényből, vagy vesszőből font könnyű kerek vagy hatszögű méhlakás, a családok szabadon építkeznek a belsejében, már korábban is írtam róla.
A tőke vagy törzsök mesterséges odú, erdős vidékeken volt gyakori, ajtaja is van, hogy a mester hozzáférhessen az édes teherhez. Oroszország, Litvánia, Lengyelország méhészmúzeumaiban robusztus, faragott szobrok "működnek" napjainkig.
A bödön kerek, hordószerű készítmény, formavilága szőlőtermő vidékek méhészeinek szárnyaló fantáziájára jellemző.
A köpű deszkából készült, jóval könnyebb alkotmány, már-már kaptárszerű formával, de ebben is szabadon építhette lépjeit a méhcsalád. Vízszintesen elhelyezett lécekkel próbáltak merevítést adni a lépeknek, s egyben valamiféle áttekinthetőséget biztosítani az emberi szem számára. Készültek bővíthető, szétszedhető kivitelben is, ami komoly szakértelmet feltételez. Messze a legjobb minőségű mézet lehetett kinyerni belőle az összes többi természetes méhlakás közül, hiszen különválasztható volt benne a méztől a virágpor és a fiasítás (rakodókaptár!). Hátránya, hogy anyaga igen drága volt a kashoz, vagy tönkhöz viszonyítva.
Megemlíteném még a méhészpipát is, amellyel nemcsak szívni, de fújni is lehetett a dohányfüstöt. Ez volt a mai méhészfüstölők őse. A mester a méhekre fújhatta vele a füstöt, megzabolázva őket, közben a mindkét kezét szabadon használhatta.